Mindenki máshogy látja a világot...
avagy egy utazás története
Fiam tavaly Hollandiában kezdte meg egyetemi tanulmányait. Elgondolkodott rajta, hogy busszal vagy repülővel utazzon ki az egyetemre. Az előnyöket és hátrányokat mérlegelve eszembe jutott első közös repülőutunk, mikor még a gyerekeim kicsik voltak.
Egyedül indultam velük Belgrádba. Nagy kalandnak ígérkezett, hiszen ők addig még nem utaztak repülőn. A repülőtéren, mint az orgonasípok sorakoztak mellettem, 10, 8 és 4 évesen. Izgatottan vártuk, hogy beszállhassunk a hatalmas gépbe. De előtte még át kellett esni néhány ellenőrző vizsgálaton.
Emlékszem, mikor végre beszálltunk a nagy monstrumba, a gyerekek gyorsan megkeresték az üléseinket. Két ülés az ablak mellett, két ülés a folyosó mentén. Alig szálltunk fel a gépre, máris vita támadt, ki üljön az ablak mellé. Három gyerek és csak két ablak melletti hely. Nem igazság! De valahogy mégis megegyeztek. Majd visszaúton cserélnek. Ott ültek egy kupacban és izgatottan várták az indulást.
Mikor megtelt a gép, az ajtók bezáródtak. A gyerekek feszült csöndben ültek, bekötve a székükben. Csak a legkisebb fogta meg a kezem, mikor a nagy gép elindult a kifutópályán. A két nagyobb egymás mellett bekötve az ülésükbe, szemükkel az ablakra tapadva figyelték az eseményeket. Aztán már a levegőben voltunk. Az egész út nem tartott sokáig. Már nyíltak is az ajtók, mert megérkeztünk.
Az első ajtóhoz álltunk sorba a kiszállásnál. Ahogy elhaladtunk a pilótafülke előtt, a kíváncsi nagyfiam kilépett a sorból és bekukkantott a pilótához. Nem telt bele egy perc és már mindhárom gyerek a pilótafülkében toporgott. Amikor utánuk mentem, egy barátságos egyenruhás férfi fogadott.
-Aranyos gyerekek és nagyon kíváncsiak. – szólt a kapitány.
Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a négyéves kislányom:
-És az a gomb ott, micsoda?
A pilóta türelmesen válaszolt a gyerekek kérdéseire.
-Na gyerekek, ha most már mindent tudunk, akkor menjünk. Hagyjuk a bácsit pihenni. – szóltam.
A gyerekek szófogadóan körém gyűltek, majd elindultak kifelé.
-Nagyon köszönjük. Ez igazán nagy élmény volt. – mosolyogtam hálásan a pilótára és a gyerekek után siettem, akik már a gép ajtajában álltak. Csak egy pillantást vetettek hátra rám, és már szaladtak is végig a folyosón, ami a repülőtér aulájába vezetett. Apukájuk már ott várt ránk.
-Képzeld Papi! – kezdte a legnagyobb a beszámolót. Aztán egymás szavába vágva mesélték, kinek mi jelentette a legnagyobb élményt. Ott álltam mellettük és hallgattam az élménybeszámolókat. Ugyanazon az úton vettünk részt, mégis mindannyian máshogy láttuk az eseményeket.
A nagyobb fiamnak a pilótafülke tetszett a legjobban, a kisebbik arról áradozott, ahogy az ablakból a gépet látta felemelkedni. A kislányomban pedig a felszállás izgalma hagyott mély nyomokat. Nekem pedig az a pillanat, ahogy egymás szavába vágva mesélték az élményeiket édesapjuknak.
Ahogy a gépen is létezik egy fekete doboz, ami az utazásról az adatokat gyűjti, úgy a mi agyunk is rögzíti az életünk során megtapasztalt élményeket és emlékeket. Az életben is gyakran előfordul, hogy ugyanazt az eseményt éljük át, mégis egészen más emlékeket őrzünk róla. Másra figyelünk, más érint meg bennünket, és más történetet ment el a saját „fekete dobozunk”.
Ezért van az is, hogy egy családban ugyanarról a helyzetről mindenki máshogy emlékszik. Ami az egyik embernek kaland volt, a másiknak félelmetes élmény. Ami az egyiknek jelentéktelen apróság, a másiknak meghatározó emlék marad.
Aztán ha az életünk nagy utazása alatt valami nehézség adódik, a „gép” meghibásodik, vagy nem úgy működik, ahogy mi elvárnánk, akkor a „fekete dobozunk” emlékei között kell körülnézni és egy másik szemszögből megvizsgálni a rögzített élményeket. Erre vállalkozom nap, mint nap…
Írta: Tasnádi Tímea